Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pillangókkal át

Pillangókkal át

Édesapám emlékére

1939-2020

 

 Kisiskolás koromban, a nyári vakációk idején, minden évben édesapám testvéreinél, vagy idősebb unokatestvéreimnél, vidéken nyaraltam 1-2 hetet. Ezeket a pillanatokat is azok közé sorolom, amire jó visszaemlékezni, gyermekeimnek elmesélni, hogyan is éltek az emberek, mi volt az, amin mi gyerekek akkoriban nagyot nevettünk, vagy éppen szomorkodtunk. Minden ilyen hétnek vagy két hétnek, meg volt a maga különlegessége, varázsa. Megszülettek unokatestvéreim fiai, lányai, akikkel - ahogy cseperedtek - egyre többet játszhattunk az udvaron. Persze addig sem unatkoztam, mert minden alkalommal szép emlékekkel, élményekkel tele tértem haza.

 Életemben nem ettem olyan hatalmas őszibarackot, melynek patakokban csurgott édes leve a karomon és arról a dinnyéről sem feledkezem el, amit végül a malacok ettek meg. Megtudtam, hogy mi az a kukoricagoré, amiben ücsörögve, vagy éppen hátra dőlve a száradt csöveken csacsogtunk Icuval.

 Ha tehettük, az udvaron fociztunk, aminek mindig egy rózsabokor szúrós tüskéje vetett végett, ám előtte derékba tört a kardvirág, - amit azért gondosan visszaszúrtunk a homokos talajba – vagy a konyhakertben repült a még éretlen paprika, amit el kellett rejtenünk, mert azzal rögtön lebuktunk volna. A kiszúrt gumilabdák, egyre csak sokasodtak a kukoricagóré melletti fedett kis tárolóban, aminek teteje egyszer még a fejemre is rászakadt.  Levertük a kis diófa egyetlen termését, amit ugyan megpróbáltunk visszailleszteni a helyére, de csak nem akart a helyén maradni. Néhány pillanat múlva, már „büntetésként” mindketten a hűvös szobában aludtunk, ahogy akkor mondták, deleltünk. Ezt persze mi akkor tényleg büntetésként éltük meg, mert ki hallott már olyat, hogy ebéd után aludni kelljen? Bárhogy is próbálok valami rosszra visszaemlékezni, be kell valljam önmagamnak, hogy ez nem menne, mert nincs semmi, ami az idő távlatában ne lett volna érthető, sőt kötelező, vagy idővel ne szépült volna meg. Szeretve gondolok mindenkire, akiket az élet mellénk rendelt rokonokat, barátokat.   

Egy valami azonban nem tetszett, mert ez az emlék hosszú éveken keresztül nem veszített semmit súlyából. Szinte minden alkalommal vonattal közlekedtünk, de most kivételesen autóbusszal érkeztem haza, ahol a végállomáson szüleim vártak. Mint minden ilyen megérkezés izgalommal töltött el, mert ezernyi élményt kellett magamban elrendeznem, hogy melyik lesz az, amivel majd elkezdem az élménybeszámolómat. Ahogy a végállomáshoz közeledtünk, megláttam édesanyámat, talpig feketébe öltözve, és ezt akkor nem nagyon értettem. Azt viszont azonnal észrevettem, hogy valami baj történhetett, mert ahogy közeledtem szüleimhez, láttam édesanyámat, ahogy könnyeivel küzdve átkarol, majd halkan beszélni kezd.  

- Kisfiam, tudod, hogy a Mama nagyon beteg volt, de ezt talán észre sem vetted, mert olyan erősen hitt benne, hogy meggyógyul, de sajnos nem így történt.

Megszólalni sem tudtam, és már azt is elfelejtettem, hogy mit is akartam mesélni elsőnek, másodiknak, vagy harmadiknak, pedig a buszon, még nagyon érdekes dolgok voltak a fejemben. 

Néhány hét után, talán, hogy bánatomat feledtessék, még ugyanazon a nyáron, ismét rúghattam a gumilabdát, és kardvirágot is sikerült ismét derékba törnünk. Unokahúgom bánatára, a „vad” rózsabokrok, ismét diadalmas győzelmet arattak a puha labdánkon. Lassan, talán már meg kellene beszélnem szüleimmel, hogy vegyenek néhány gumilabdát Icunak? 

Majd egy nap, érdekes dolog történt. A kertben elkezdett házalap betonján egymagam üldögéltem, és a káposztalepkék táncára lettem figyelmes, ahogy a veteményeskert egyik, majd másik virágos növényei között röpködnek. Néztem egy darabig őket, de néhány pillanat múlva, egy fecskefarkú lepke is a többi közé keveredve, repkedett virágról virágra, majd egyre távolabb tőlem, megpihent az egyiken. Követni kezdtem, mert tetszett formája, különleges színe, és pompásabb látványt nyújtott, mint a szerényebb külsővel megáldott káposztalepkék. Ahogy közeledtem a csodás pillangó felé, az mindig könnyed szárnycsapásokkal arrébb és arrébb lebbent. Egészen addig, amíg el nem ért az eperrel beültetett kertig. Ott azonban hosszasan megpihent, és egy túlérett eperszemen lakmározni kezdett a mézédes, nedves gyümölcsön. Annyira belefeledkeztem a pillangó bámulásába, hogy a külvilágból fel sem tűnt semmi egyéb. A közeledő vonatfütty azonban nem csak engem, hanem az eperkert összes fecskefarú lepkéjét megriasztotta, amik eddig az epertövek között megbújva nyalogatták a túlérett, édes eperszemeket. Ilyet még nem láthattam soha, és hogy el ne meneküljenek a lepkék, gyorsan felmarkoltam két édesnek tűnő szemet, szétkentem a tenyeremen, hogy felkínálhassam nekik, és ezzel maradásra bírjam őket. Először egy, majd még egy, és egyre több pillangó talált pihenőt tenyeremen, és ahogy folyni kezdett karomon az édes gyümölcslé, egyre nagyobb területen leptek el.  

Ekkor kezdődött el az a különös változás, amit a mai napig megmagyarázni nem tudok, azonban egyre gyorsabb ütemben átalakulni látszott a világ körülöttem. Hallani véltem távoli zajokat, felismertem a hangok forrását, előbb csak a főút forgatagát észleltem, majd a közelben tekerő kerékpáros fújtatását, egészen addig, hogy a kukoricatárolóban élő egerek rágcsálására is felfigyeltem. Becsukott szemmel, felmértem a zajok forrását és távolságát is. Amikor minden elcsendesedett egy pillanatra, kinyitottam szemem, de akkor már más környezetben, más zajok érkeztek felém. Egy strand szomszédságában, nyárfák alatt a fűben üldögéltem, kezemben fehér szalvétán, egy hatalmas őszibarackkal. Azonnal felimertem a helyszínt, és az időt is. Talán egy-két évvel ezelőtt történhetett, amikor strandon voltam nagymamámmal, de lekéstük a vonatot, és a következő csak bő két óra múlva érkezett. Addig, hogy az idő kényelmesebben teljen, ide, az árnyékot adó fák alá ültünk le, egy nagyobb törülközőre. Tudtam, hogy itt kell üljön mögöttem, ezért rögtön hátra is fordultam, és tényleg ott volt.

- Kényelmesebb ez így, ugye? – Kérdezte.

- Igen, sokkal jobb, itt legalább hűvösebb van, és a strandon fürdőzőket is láthatjuk. – Válaszoltam.

- Fura egy helyzet ez.

- Tényleg az, de hogy kerültünk ide? – Érdeklődtem.

- Talán, mert megbeszélni valónk van.

- Sokat bánkódtam, hiányzol.

- Tudom, de nem tehetek semmit.

- Értem - válaszoltam szomorúan. 

- Ez a dolgok rendje, az idősek elmennek, és én beteg is voltam. Így van jól minden, ahogy van, már nem fáj semmim, jól vagyok. Ne szomorkodj, majd rendbe jönnek a dolgok.

Megszólalni sem tudtam, de hittem, hogy amit mond, az igaz. Ő volt a nagymamám, akitől csak szépet tanultam. Elkísért a játszótérre, vigyázott rám, ha beteg voltam, magával vitt, ha ment valahová, és mesélt, mesélt, ha kértem.

- Mesélsz valamit? – Kérdeztem.

- Persze. Mit szeretnél hallani?

- Bármit, ami az eszedbe jut.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy…………

Ebben a pillanatban szél fújt az arcomba, és valami változni kezdett. Már csak hangfoszlányokat hallottam, de mindent kizáró biztonsággal állíthatom, hogy ezt még tökéletesen hallottam.

- Légy boldog kis unokám!

Majd elcsendesedett minden néhány pillanatra. A szél egyre erősebben csapott arcomba, és amikor kinyitottam szemem, a pillangók mind eltűntek.  

40 év múltán, egymagam nézelődtem szüleim üresen maradt háza körül. Szomorúan láttam, ahogy az egykori kertet ellepi a gyom, ahogy a trombitafolyondár fojtogat mindent, amihez elérnek "csápjai". Tizenhárom évnyi magányos élet után, édesapám is megpihent, ami nem csak bánatot, de lelkiismeret-furdalást is okozott. Lassan lépdelek, mert minden méteren egy emlék, egy pillanat, amin elgondolkodom. Nehéz hetek, hónapok ezek, de persze megpróbálja az ember túltenni magát minden bajon. Így lesz ezzel is, de addig még van min elmélkedni, emlékezni. Az öreg fügebokorhoz értem, aminek túlérett terméseit fecskefarkú pillangók lepik el. Földbegyökerezett lábbal néztem a többszáz pillangót, megmozdulni sem mertem. Akarva, vagy akaratlanul, de gyerekkori emlékeim jutottak az eszembe. Gondolkodóba estem, és azon kezdtem törni a fejemet, vajon megint megtörténhet az, amit gyerekként átéltem, és ha megtörténhet, akkor vajon akarom-e, hogy megtörténjen? Döntöttem, táskámat letettem egy szépen rendezett téglarakásra, kezembe vettem a két legérettebb fügét, amit a földön lehullva találtam. Nem mertem a bokrot megmozgatva, leszakítani onnan a termést, mert tartottam attól, hogy pillangóim szétrebbennek, és többet nem láthatom őket. A tenyeremben szétnyomott gyümölcs pillanatok alatt mozgásra ösztönözte a pillangókat, és tenyeremből kezdték nyaldosni annak édes levét. Minden pont úgy zajlott, mint negyven évvel ezelőtt. Meghallottam a nem túl közeli autópálya forgatagának zaját, majd pillanatok múlva, az autókban ülők beszélgetésének minden szavát is tisztán, érhetően hallani kezdtem. Majd tökéletes csend lett. Kinyitottam szemem, de nem láttam semmit. Megijedtem. Egyszerre süketültem és vakultam meg? Az nem lehet. Ahogy próbáltam rájönni az igazságra, mintha egy vonat közeledését hallottam volna. A zaj forrásának irányába fordultam, de fényeket nem láttam, egyetlen ablakon kiszűrődő fénynyalábot sem. Ez a helyszín nem volt ismerős, nincs az emlékemben ehhez hasonló sem. Ekkor a vonat zakatolva megérkezett, fülsiketítő kürtölése azokat is felébresztette, akik esetleg a környéken aludtak. Mire a vonat megállt, a kis állomás egyetlen lámpása is világítani kezdett. Ettől ugyan nem lett világos, de legalább láttam valamit. A vonatról csak egy ember szállt le bizonytalan mozdulatokkal, a kalauz, aki lesegítette, azonnal vissza is lépett, és a szerelvény már indult is tovább. A sötétség ellenére egyre nagyobb bizonyosságot nyert az a tény, hogy az utas nem más, mint az édesapám. Kiálltanék felé, de nem jön ki hang a torkomon, integetek, szaladok felé, de nem vesz tudomást rólam. Tőlem jobbra fények gyulladnak, ami egy hatalmas nagy kaput ragyog be, ezért már a kapu környezetében lévő pad is láthatóvá vált, amin ült valaki, de néhány pillanat múlva felállt, és így már mindketten egyre szaporább léptekkel közelítettek egymáshoz. Lábaim nehezen mozdulnak, mintha ólomból lennének, de ennek ellenére összeszedtem minden erőmet, hogy feléjük lépegetve, közelebbről jobban megfigyelhessem, hogy ki az, aki a padon üldögélt. A felismerés pillanatában végleg lemerevedtek lábaim, egyetlen lépést sem tudtam már tenni. Az édesanyámat látom tizenhárom év után, betegségének nyomát nem látom arcán, pont olyan, mint hosszú évekkel ezelőtt.

- Vártalak! –  Szólalt meg édesanyám kedvesen.

- Itt vártál rám? – Kérdezte meghatódva édesapám.

- Igen! Emlékszel? Egyszer esküt tettünk! Mindörökre együtt maradunk!

 Átkarolták egymást, és hosszú ideig így is maradtak. Amikor ismét megláthattam arcukat, úgy tűntek, mintha megfiatalodtak volna, szerelmesen mosolyogtak egymásra, mint két fiatal, akik most találkoztak először. Néztem őket, és tényleg, egyre fiatalabbnak és fiatalabbnak láttam szüleimet, akik boldogan, kéz a kézben sétáltak be a nagy fényes kapun.

 Ebben a pillanatban boldogságot és megkönnyebbülést éreztem. Megláttam azt, amiért a pillangók ide, erre a világra átrepítettek, hogy saját szememmel láthassam meg, tényleg rendben van minden.

 Ismét besötétedett, az orrom hegyét sem láttam, mégis úgy éreztem, megvilágosodtam. Szél csapott arcomba, és mire kinyitottam a szemem, pillangóim már nem voltak sehol. Egy vödörben összegyűlt esővízbe lemostam az édes gyümölcs ragacsos maradványait, megfordultam, hogy a téglarakáson hagyott táskámat magamhoz vegyem, ám úgy tűnik, a meglepetések még nem értek véget. Táskám mellé, egy érett, hatalmas őszibarackot tett valaki, ami egy fehér szalvétán pihent. Az imént átélt események hatása alatt, nem gondolhattam más magyarázatra, mint hogy földöntúli ráhatással került ide ez a barack. Mivel nem tudtam kézzel foghatóbb, racionálisabb magyarázatot adni erre, nem is törtem tovább a fejem. Táskámat letettem a földre, majd egyszerűen leültem a téglarakásra nem foglalkozva azzal, hogy poros lesz a nadrágom. Ingujjamat felhajtogattam, és szétrakott lábakkal, - csak hogy ne a nadrágomra csorogjon az édes gyümölcs leve, - hozzákezdtem megenni az itt hagyott őszibarackot.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ámulok

(János, 2021.08.20 18:57)

Ez gyönyörű. Nagyszerű, hogy ilyen élményeid, szüleid, nagymamád, rokonaid vannak. Lelkileg nagyon egészséges, szép, emberi, megérintő ami történt veled, ahogy megélted, amilyen bátran és nyíltan belementél, szóltak hozzád, hallottad őket. Jó érzés olvasni ahogy írsz. Köszönöm, nagyon jó élmény olvasni e novelládat.

Re: Ámulok

(Csaba, 2021.08.20 19:02)

Köszönöm, hogy elolvastad, és megosztottad velem gondolataidat.