Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.04.03

Történeteim történetei

 

 

   Az elmúlt évek során, valami fura, már-már megmagyarázhatatlan eseménynek váltam szemtanújává. Olyan dologba kezdtem, amiről azt hittem, hogy az életben nem lennék rá képes, most mégis időnként valami olyat érzek, mintha másoknak is tetszene az, amit időnként leírok.

  Legelső történetemet Édesanyám halála után írtam. Álmomban egy elefánt tért vissza éjszakáról éjszakára, aki saját lelkével beszélget halála előtt. Elindul, hogy az ősi sírhely felé vegye útját, ahová el kell, hogy érjen.  Várják őt a leghatalmasabbak, hogy egy új élet vehesse kezdetét. Nem nagyon értettem, hogy miért „ragaszkodom” ehhez az álomhoz és azt sem, hogy miért emlékszem minden apró részletre ébredésem után. Néhány nap elteltével döntöttem, hogy elkezdem leírni azt, amit álmaimban megéltem, „megláttam”. Így született Az utolsó út című kissé hosszabb novellám, amit hamarosan több, rövid kis történet követett és a Hihető meséim összefoglaló címet kapta.

   Az utolsó kaktuszkert története nem egészen 1 nap alatt fogalmazódott és íródott meg, miután elolvastam Aszlányi Károly,  A részeges kaktusz című művét. Elalvás előtt, és talán a legmélyebb álmomban is azon gondolkodtam, hogy egy ilyen rövid kis történet megírására talán én is képes lennék. Reggel a megszokottnál korábban kellett ébrednem, és amíg az autómba bepakoltam, már a fejemben majdnem minden részletével kikörvonalazódott Az utolsó kaktuszkert története. Aznap estére mindent leírtam és elküldtem véleményezésre két jó ismerősömnek. Ekkor ért az első meglepetés, miszerint kisebb javítások után, javasolták, hogy küldjem el a Kaktusz-Világ című magazin főszerkesztőjének.

   Ha valaki kaktuszokat gyűjt, mint jelen esetben én sokat álmodozik arról, hogy egy szép gyűjteményt szeretne összeállítani, de erre anyagi lehetőségei nem nagyon vannak. Mi lehet a megoldás? Vélhetően semmi, de talán egy Örökség jól jöhet, amivel egy csapásra megoldódik minden. Már csak a kerettörténetet kellett hozzá kitalálnom, amivel elindulhat egy furcsa körülmények között megkapható Örökség története.

   A Tisztelt Érdi kaktuszosok című novellámat két idős úr ihlette, akik baráti kapcsolatban ellátogattak egy érdi kaktuszkiállításra. Az egyikük az Érdi Újságot szorongatta és a kiállítást beharangozó cikkben fellelhető kaktuszokról kérdezgetett. Adva is volt máris a történet alapja, amihez már csak keveset kellett hozzámesélnem.

  Gondoltam, hogy írok egy kaktuszos mesét. Mi legyen a címe? Hát Kaktuszmese, és ha már mese, akkor szóljon a gyerekeknek. Igen ám, de mi legyen a felnőttekkel? Legyen nekik is, Kaktuszmese felnőtteknek. Egy mese, két nyelven.

  Egy hideg téli reggelen munkába menet, autómban a rádió híreit hallgattam, amikor egy kihűlt hajléktalan haláláról számoltak be. Elgondolkodtam a hallottakon. Vajon a sok hajléktalan között hányan lehetnek olyanok, akik valamikor még jobb világról álmodtak, hányan lehetnek közöttük, akiket valamikor ismerhettünk? Egy barát szülei, egy távoli rokon, vagy esetleg egy régi kaktuszos társ. Nem kellett soká törnöm a fejem, hogy megszülethessen a Túlélés című kis novellám.

   Az Új nemzedékek kicsit nehezen született történet volt. Egy magára maradt gyűjteményben tett látogatásom késztetett arra, hogy elkezdjem gondolataimat papírra vetni.  Nem volt akkor még a történet kikerekedve fejemben, de mindenképpen szerettem volna megörökíteni azt a pillanatot, amikor megláttam az átültetésre előkészített kaktuszokat, a vetésre kiadagolt magokat, vagy a beszáradásra váró Opuntia microdasys szártagokat, amiket már nem ültetett el senki. Így készült el a történet első harmada, ám sehogy sem tudtam mi legyen tovább. Ekkor meseszerű elemekkel, emberi tulajdonságokkal ruháztam fel a kaktuszokat, akik egymás között mindent megbeszélnek, így próbálják túlélni gazdájuk elvesztését. Ahogy közeledtem a végéhez, kaptam egy ajánlást a címével kapcsolatban. Így lett, Új nemzedékek, amellyel rögtön minden érthetővé, és akár szerethetővé is vált.  

  A Különös pillangó egy kísérletnek indult,  ám azt kell hogy leírjam, hogy a számomra az egyik kedvenc alakult ki belőle.  A kísérlet maga csak annyi volt, hogy mit tudok kihozni magamból, kb 1 óra alatt egy kocsiban ülve, ahol gyerekeimre várok, amíg ők egy iskolai programon vesznek részt. Kezembe vettem egy kis táblagépet, és elkezdtem írni.  „Csendes, magányos életemet egy pillangó hangos szárnycsapásaival zavarja meg” Még hogy pillangó, és hangos szárnycsapások? Mit lehet erre a folytatásban írni? Mi lehet más, mint egy börtön, ahol az ember magányosnak mondhatja magát, ahol meglepetés, ha az ablakon, egy szabadon repkedő pillangó száll be, és ahol még a szárnycsapásait is hangosnak gondolhatjuk, az ingerszegény hétköznapokban. Az utolsó mondat, utolsó szavainak leírásakor már tudtam, hogy mi lesz a következő hihető mesém.

 Ez pedig a Simon Péter kaktuszkertje lett, amivel egy emléket kívántam állítani azoknak a régi kaktuszos barátoknak, akik már nincsenek közöttünk. A történet végére megmenekül a szerencsétlenül járt autóvezető, és azt is megtudhatjuk, hogy ki volt Simon Péter.

   A Színes virágcserepek megírása előtt több olyan kritika is ért, miszerint sokat foglalkozom a halállal, túl sok a szomorú történetem és azok között sem találni egykönnyen olyat, aminek happy end a vége. Mit tagadjam, sokat gondolkodtam egy ilyen novella történetén. Nem is tudtam teljesíteni, mert arra gondoltam, hogy nem vetkőzhetem ki önmagamból, ezért egy nehéz sorsú kislány életének részleteinek megismertetésével kezdtem, hogy haladhasson lassan a talán boldogabb végkifejlet felé. Véleményem szerint, az egyik legjobb történet bontakozott ki belőle. A történetet elolvasva szerintem ez váltja ki az emberekből a legnagyobb érzelmi hullámokat, így sokan megemlítették, hogy könnyet csaltam szemükbe. Azonban minden szomorúság ellenére, ahogy fentebb írtam, ennek tényleg happy end a vége. 

A Színes cserepek megjelenése után egy olvasó gratulált, majd elmesélte saját történetét. Biztatni kezdtem, hogy írja meg, de hajthatatlan volt. Abban azonban megegyeztünk, hogy felhasználhatom egyes részleteit annak, amit nekem leírt. Már csak a mesét kellett hozzá kitalálnom, hogy megszülethessen A három cseresznyefa.

Az idegen álmok, már kissé elrugaszkodik a Hihető meséim ciklustól, mert ez akár hiszik, akár nem, sajnos a saját a történetem, némi mesével körbeírva. Az életem, egy soron következő nehéz fejezetéről íródott, ami minden gyötrelem ellenére, szerencsére a lehetőségeimhez mérten, jól végződött.

Fiatal gyerekként egyszer egy történet megírásába kezdtem, ami hatalmas felhőszakadással kezdődött, és egy taxiban ücsörgő emberről szólt.  Gondoltam, hogy talán itt az idő, hogy felelevenítsem az agyamban megmaradt emlékek alapján és leírjam ismét, a mai elképzeléseimmel vegyítve. Így született a Mexikó túl messze van című, kissé hosszabb novellám.

Egy kaktuszos ismerősöm kérésére írtam egy utazáshoz köthető, kétbalkezes ember viszontagságos, kissé vidám, és valamelyest szerencsésen befejeződő történetet. Talán ez a novella áll legtávolabb a többi rövid novellák érzelmi színvilágához, de azt gondolom, hogy ettől még kedvelhető, szerethető történet kerekedett ki belőle. Elveszve Mexikóban.

A soron következő történetem ismét egy próbának szántam, hogy felkeltsem, megmozgassam az agyamat. Egy Utazás mindenkinek jó, mindenkinek szép lehet. Utazzunk hát kényelmesen egy vonaton, ahol eleinte még csak szemlélője vagyok az eseményeknek, ám néhány állomás után, én is leszállok egy állomásnál, ahol várnak már. Vár a szerelem folytatása és egy másik élet. Ebben a történetben egy sajnálatos buszbaleset fiataljai is „megjelennek” néhány pillanatra a vonaton. 

Következő két történetem egyetlen éjszaka alatt született meg álmaimban. Elsőnek a Képek az asztalon címre keresztelt novella készült el, amiről akkor még azt gondoltam, hogy ez lesz a jobb, esetleg az érdekesebb. A végén azonban kissé módosítottam, így talán nem mondható erre is, hogy túl szomorú. Ugyan így sem lett happy end, de talán nem annyira komor, mint azt eredetileg megálmodtam. Másodiknak írtam le a Néha ilyen a szerelem című novellámat, amit azért is hagytam másodiknak, mert annak még sikamlós volt minden részlete. Nem nagyon bíztam benne. Ahogy azonban haladtam előre, egyre jobban magával ragadott, egyre inkább vágytam rá, hogy megírhassam, befejezhessem, és mihamarabb olvashassam az elkészült történetet. Így be is vallhatom, nagyon sokszor elolvastam, mert valahol azt éreztem, hogy ez hasonlóan érzelmeket vált ki az emberekből, (belőlem is) mint pl. a Színes virágcserepek.  Novelláimban nem ritka, hogy életem egy-egy pillanata is helyet kap néhány sor erejéig. Így van ez most is, mert a görbe ollós részben én voltam a szenvedő alany. Az esti csokit is megkaptam kedves osztálytársnőmtől, aki meglátogatott a sebészet után.

Jokhel Csaba

2017. 04. 03.