Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utazás

2017.06.03

Utazás

 

 

A vonatszerelvény lassan, csendesen, zökkenőmentesen gördült be a vasútállomásra. Nem zavart meg senkit az ilyenkor szokásos fülsiketítő dudálásával vagy a hangos fékcsikorgásával sem. Talán tekintettel voltak azokra, akik már régóta utasai ennek a járatnak, és éppen megpihenni térnek ebben a késő esti órában. A mozdony füstjétől kormos ablakon jobbra kinézve látom, hogy most csak kevesen szálltak le, de a felszállók, mintha még kevesebben lennének. Lehet, hogy ha egyszer beérünk a végállomásra, addigra szép lassan elfogynak az utasok? Amíg ezen morfondíroztam, azt veszem észre, hogy amilyen könnyedén, csendesen megálltunk, ugyanolyan könnyedén el is indultunk a sötétség felé, az éjszakába. Balra bámészkodom, amikor a másik vágányon nagy zajjal halad el mellettünk, azonos irányba egy gyorsvonat. Nekik talán sietősebb, hogy útjuk végére érjenek? Zenétől élces, vidámságtól, jókedvből áradó hangok zavarják meg a csendet. Pillanatról pillanatra át-át látni egy-egy ablak mögött zajló eseménybe, ami még akár érdekes, magával ragadó, szenvedélyes élet ígéretét is nyújthatja. Néhányan úgy döntenek, hogy átszállnak arra a járatra, de olyan is akadt, aki onnan jött át hozzánk. Vajon melyikük döntött jól? Aki ment, vagy aki jött? Vagy azok, akik maradtak a helyükön?  Talán mindegy, én maradtam a helyemen. Hátradőlve néhány pillanatra behunyom szemem, hogy kissé kizárhassam a külvilág forgatagát. Nem tart soká ez a kis pihenő, mert emberek lépteinek zaja rángat vissza ebbe a világba. Tőlem jobbra is, és balra is lecserélődtek az emberek. Idős ember üldögél balra, a másik oldalon, aki szemlátomást kissé idegesen viselkedik, ujjait tördelve, helyén forgolódva próbál segítséget kapni. Talán a kalauzt keresi, aki éppen akkor érkezik a másik kocsiból. A bácsi is megláthatta a közeledő segítséget, amitől talán kissé nyugodtabban kezd el viselkedni. Mindkét tenyerét egymáshoz összezárja, majd ujjait egymásba fonja. A szomszédja, aki egy középkorú hölgy, minden mozgását figyeli a bácsinak. Könnyek csordulnak le arcán, jobb tenyerét a bácsi összekulcsolt kézfejére teszi, megsimogatja, majd kissé megszorítja azt. Talán a lánya lehet.

Az idős ember tudomásul sem vette, hogy megérintették, meredt tekintettel csak a közeledő kalauzt nézi, aki lassan elérkezik hozzá.

– Talán le kellett volna szállnom az előbb. – Kezdte a bácsi izgatott hangon.

– Nem kell kapkodni, ráérünk. – Válaszolta kedvesen a kalauz.

– De most mi lesz? Mi lesz akkor, ha nem lesz megálló?

– Lesz megálló, emiatt kár izgulni. Megálló mindig akkor lesz, amikor arra szükség van.

– Azt hiszem, hogy lassan itt az idő.

Az idős ember kézfején még mindig a hölgy tenyere pihen, aki másik kezével egyre több könnyet morzsol szét arcán. A férfi ekkor már nem beszél, nem fordul a kalauz felé sem. Fejét lehajtva, talán észre sem vesz semmit a külvilág forgatagából, majd egy gyors, fiatalokat is megszégyenítő ruganyossággal feláll, apró kézi táskáját kezébe véve, katonás délceg vigyázzállásban jelzi, hogy õ elkészült.

– Hát akkor menjünk! – Szólt kissé bánatosan, részvéttel hangjában a kalauz.

Lassan távolodni kezdenek, egészen addig kísértem szememmel őket, amíg be nem csukódott mögöttük az ajtó. Az ablakon kitekintve keresem a közeledő vasútállomást, de bármennyire is szeretném megpillantani a közeledő fényeket, nem látok semmit, azonban a vonat egyre határozottabban lassulni kezd. Korom sötétben áll meg a szerelvény, majd egy pillanat alatt fényárba borul az állomás, aminek eddig nyoma sem volt. Az állomásfőnök segítségével cserélődnek az utasok, majd a vonat szinte hangtalanul ismét meglódul, hogy a következő állomásig meg se álljon. Én továbbra is az ablakon bámulok kifelé, de miután rájövök, hogy a sötétben odakint semmit sem láthatok, így szemeim kezdenek beljebb fókuszálni. Ekkor láttam meg önmagam tükörképét a koszos ablakban. Meglepetéstől hátrarántom fejem, csak az ülés fejtámlája támasztja azt meg. Ismét előrehajolok az ablak felé. Minden kétséget kizáróan én, egy öregember képében nézek vissza a tükörből. Csodálkozva bámulom önarcképemet. Telnek a hosszú percek, közben nem történik semmi, csak gondolkodom, és a felmerülő kérdésekre próbálok válaszokat találni. Én lennék tényleg a tükörben? Letekintek kézfejemre, azt látom, amitől a legjobban tartottam. Idős ember kezei forognak szemeim előtt.

 Hogy lehetséges ez? Erre nem találok választ. Vonaton ülök, ez kétségtelen, de hová utazom? Ha utazom, bizonyára vannak bőröndjeim is. Körbenézek, nem látok semmit, felállok, hogy fent is benézhessek a poggyásztartóra, de nincs poggyásztartó. Visszaülök a helyemre, de valami a fenekem alá került. Hátranyúlok, kiemelek egy kis táskát, pont olyat, mint a szomszéd bácsinál is volt. Talán idedobta nekem? Ahogy ezen tűnődőm, előttem néhány sorral fiatalok vidám hangját hallom. Énekelnek, hahotáznak, ám egy pillanat múlva hangos sikoltásuk szakítja félbe a jókedvüket. Kalauz rohan lélekszakadva, de mire odaér, már csak mérgesen korholja magát.

– Elkéstem! Már megint elkéstem! – Morogja dühösen.

Kezemben a kis táskával ülök a helyemen és azon gondolkodom, hogy mitevő legyek. Nézem a kalauzt, hátha segítségemre siet, de látható módon több gondja is annál, hogy egy elveszett táska tulajdonosát keresse. Tekintetem visszatér a környezetemben ülőkre, és a feleségemre, aki mellettem ül. Eddig nem volt itt, az biztos. Jobb combomon pihenteti tenyerét, de nem éreztem érintését, amikor azt odatette. Furcsa, egyre furcsább ez a helyzet. Szólnék hozzá, de nem tudok, érinteném, de nem lehet. A kis táskára nézek. Vajon mi lehet benne? Lehet, hogy tartalma választ ad mindenre? Azonnal nyitni kezdem, hogy belenézhessek. Egy papírlapot látok benne, kihúzom óvatosan. Látom rajta, hogy már régen hajthatták négyfelé, mert a lap szélei elkezdtek megkopni. Lassan szétnyitom a kopott, megsárgult lapot. Egy kaktuszt ábrázoló gyermekrajz, egy felirattal. Apának születésnapjára. Kitti és Fanni. Könnyek gördülnek le szememből, ahogy visszaemlékszem kislányaimra, amikor ezt a rajzot készíthették. Azóta már felnőttek. Nézem a rajzot, de nem értek semmit. Összehajtogatom a lapot és visszahelyezném a táskába, de most egy kis dobozt is látok benne. Kiemelem azt is. Kinyitom, olvasom a dobozba írt szöveget. Csabi, baba haja. Fiamnak baba korában göndör szőke tincsei voltak, amit emlékbe eltettünk egy hajvágáskor. Emlékek, amelyek időről időre előtörnek valahonnan a melyből. Összecsomagolok mindent, ismét visszatenném a kis táskába, de találok még benne két fényképszerű papírt. A feleségem neve szerepel mindkettő ultrahang fényképen. Az első képen fiam látható, még az édesanyja hasában. Szép idők voltak akkor. Fiatalok és boldogok voltunk, mert megadatott az a csoda, hogy egy kisgyermek világra jöttét várhattuk bizakodva.

 A másikon lányaim vannak, szintén ugyanabban az életkorban. Emlékszem, hogy mekkorát néztünk egymásra, amikor megtudtuk, hogy fiunk megszületése után, ikreket diagnosztizáltak.

Tovább keresgélek a táskában, de már nem találok semmit. Óvatosan mindent visszahelyezek és csuklómat átdugom a táska fülén. Tenyeremet egymáshoz összeszorítottam, majd ujjaimat összefűztem. Ekkor egymás után négy tenyér érinti meg kezemet, érzem őket, látom kezüket, de szólni nem tudok hozzájuk. Felnézek, mellettem áll a kalauz, akinek ugyan szomorúságot látok tekintetében, ám egyben biztatást és szeretetet is.

– Itt az idő? – Kérdeztem.

– Itt. – Válaszolta.

– Mi lesz most?

– Leszállunk a vonatról. Átkísérem egy másik világba.

– És azokkal mi lett, akiket nem tudott átkísérni? Az előbb, a fiatalokra gondolok.

– Már ők is jó helyen vannak. Sokan nem hiszik, de van odaát. 

– Értem. Akkor induljunk.

Gyors elhatározással felállok, talán pont úgy, mint az idős ember a szomszédban, majd elindultam a kijárat felé. Visszanézek helyemre, de már senkit sem látom szomszédjaim közül. Talán nem volt ott soha senki. Kis táskámat szorongatva indulok az ajtó felé, mögöttem a kalauz bandukol, aki közben mintha beszélne magában. Óvatosan lelépdeltem a lépcsőn, kiléptem az élet vonatjáról. Mire visszafordultam, a vonat már nem volt sehol. Talán, nem is volt soha. Körbenézek, majdnem egyszerre pillantok meg egy padot és egy fényesen tündöklő kaput. A kapu felől érkező erős fényben nehezen látom az alig pár méterre árván álló padot, de minden kétséget kizáróan azt látom, hogy ül rajta valaki. Lassan közeledem, bár egyáltalán nincs messze tőlem. Talán a bizonytalan lassítja le testemet. A fénysugarak szemet kápráztató vakításából kilépve pillantom meg őt, ahogy lassan feláll a padról és felém lép.

– Vártalak! –  Szólt hozzám kedvesen.

– Itt vártál rám? – Kérdeztem meghatódva.

– Igen! Emlékszel? Egyszer esküt tettünk! Mindörökre együtt maradunk! Átkaroltuk egymást, könnyeink záporával már nem is foglalkoztunk. Majd szép lassan, kéz a kézben besétáltunk a nagy kapun.

 

scan2.jpg

13 év után, ismét együtt. 

 

 

Színes virágcserepek!

nevtelen1.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Töltsem fel?

(Jokhel Csaba, 2017.06.07 19:52)

Kedves Ismerőseim. Néhányan talán már tudjátok, időnként egy-egy kis történet megírására adom fejemet. Néha talán elfogadható minőségben, néha nem. Ezt a soron következőt, most félig megosztom veletek. Ha szeretnétek a végét is olvasni, akkor csak jeleznetek kell, hogy szeretnétek elolvasni. Ha összegyűlik annyi visszajelzés, mint amit én kigondoltam, akkor a teljes novellát feltöltöm.

Re: Töltsem fel?

(Krommer Éva, 2017.06.08 07:52)

Igen töltsd fel.

Re: Töltsem fel?

(Dr.Neszmélyi Gabriella, 2017.06.08 21:57)

Tetszett a történet, igazán jól ír! Kérem, töltse fel...mert ebben a mai hajszolt világban jó ilyen emlékező történeteket olvasni!☺