Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó út.

2011.09.13

 

Tovább a  2.3.4.5. részhez.                              

 

           Jokhel Csaba

         Az utolsó út

   Édesanyám emlékére

                                            1944-2007 

                                         

                                         1.

 

  Sötét van. A hajnal napsugarai sokára fogják megvilágítani a sötétbe burkolózott erdőt. A hold fénye sejtelmessé, egyben varázslatossá, sőt, félelmetessé teszi a fák és bokrok megnyúlt árnyékaival a környéket. Minden csendes, nyugodt, szinte mesébe illő. Talán mese, vagy ez már a valóság? Talán mindkettő. Mesés valóság. Az élet. Egy élet, amelynek kezdete az időtlen idők  mélységébe nyúlik vissza, amikor még mindenki tisztán, őszintén élt. Békében, boldogságban és nem utolsó sorban, szeretetben.

  Az idő szinte meg-megállni látszik, mégis gyors, rohamléptekkel közelit felénk az utolsó nap. Egy nap, amikor véget ér az élet és kezdetét veheti valami más, amit nem tudunk, hogy mi, de bízunk benne, hogy valami szép és talán jó. Akár egy új élet, egy csoda, ami boldogságot hoz azok szívébe, akik siratják az elmenőt.       

  Néha, egy madár rikoltása teszi egyértelművé, hogy erdőben vagyunk, ahol minden megtörténhet. Boldogság, keserűség, élet, vagy halál. Ha biztonságban érzed magad és megfeledkezel a veszélyről, akkor leselkedik rád a legnagyobb veszedelem. Egyik nap megtömöd hasadat, egy másikon viszont éhezel. Minden nap azért van, hogy éld meg a mát, a holnapért. Mégis, minden bánat ellenére boldogan élünk, mert azért vagyunk-e világon, hogy szebbé és jobbá tegyük azt. Ha sikerül ezt véghezvinni, akkor volt miért élni, volt miért szenvedni, ezen a csodálatos földön.

   Hideg nincs, mégis úgy érzem, hogy csontjaim várják a meleget, a napot, amely egy új nap kezdetét jelenti. A meleget, ami rozoga csontjaimba visszahozza az életet, elgyengült izmaimba az erőt. Egy új napot, ami az életet, a boldogságot és a szeretetet tartogathatja számunkra.   Várom a napkeltét, amit már több hajnal óta végignézek, mintha ez lenne az utolsó. Vajon ki tudja, hogy hány hajnal vár még rám? Még azt sem tudom, hogy én hány hajnalt várok. Vajon meddig szeretnék még itt lenni? Mikor lenne jobb odaát, hogy ne érezzem, hogy ne fájjon már végre semmim? Meddig tart még szenvedésem?

 

Kedves olvasóim!

Mától ez a lap teljes egészében nem lesz elérhető, de ha kíváncsi a történet folytatására, a hamarosan megjelenő novellás gyűjteményemből megismerheti a teljes történetet.

Figyelem! Hamarosan!

Színes virágcserepek!

nevtelen1.jpg