Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kaktusz virágja

A kaktusz virágja

 

 Nyikorogva, az út gödreitől dülöngélve közeledett a falu egyetlen lovasszekere, ami ki másé is lehetett, mint az öreg uzsorásé. Ezt természetesen ő maga tagadja, - már, hogy uzsorás lenne, - mégis, mindenki tudja róla ebben a faluban. Kihasznál mindent és mindenkit, hogy a helybéli lakosoktól a lehető legtöbbet vegyen el, még akkor is, ha ezzel az életük kerül veszélybe. Sürgős dolga lehet, mert lovait és kocsiját nem sajnálva, gyors tempóban közeledik felénk. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy nem csak felénk közelít, hanem egyenesen hozzánk tart, talán éppen engem keres, vagy a mellettem álló plébánost, akivel eddig zavartalanul beszélgettünk.   

Nem kellett sokáig ezen gondolkodnom, mert egy határozott kanyarvétellel felénk kormányozta az útról szekerét. Mindössze néhány méterre lehettek, amikor az egyik embere, - akit mi csak fogdmegnek hívtunk, - szintén feltűnt az út mentén, maga előtt lökdösve, irányítva egy fiatal gyereket. Nem néztem ezt jó szemmel, mert mint a falu jegyzője nem engedhetem, hogy ez az aljas gazember, már a gyerekeket is félelemben tartsa. Egyelőre azonban nem szóltam semmit, megvártam mit akar az uzsorás. A fogdmeget addig is figyelemmel tartottam, mert ha a gyereket megütné, - akit csak ebből a távolságból ismertem fel - olyan büntetést kapna, amit biztosan nem tenne zsebre. Az uzsorás meg nem is váratott magára sokáig. 

- Megloptak, – kiáltotta – megloptak!

Végre valaki visszalopott valamit abból, amit kizsigerelt az emberektől. Magamban nevettem rajta, és bíztam abban, hogy nem a gyereken veri el a port, de most már csak megvárom, amíg ide ér elém, és itt számol be az őt ért sérelemről.

- Nem mond semmit? Maga a jegyző, ki ad igazságot nekem?

- Mit kellene mondanom egy embernek, aki az utcán kiáltozik? Kiabáljak én is vissza, vagy inkább megvárjam amíg ide ér, és részletesen elmondja, mi történt? Válaszoljon, ha majd itt áll előttem.

- Megloptak!

- Ezt már hallottam. De tudja mit? Kezdjük előröl. Megáll előttem, illedelmesen köszön, mint ahogy a falubéliek között ez lenni szokott. Akkor én is köszönteni fogom önt, majd elmondhatja problémáját.

- Adjon Isten! – Morogta megszeppenve az uzsorás.

- Adjon Isten! – Válaszoltam neki. – Mi járatban van?

- Betörtek hozzám! Az a nyavalyás gyerek, még meg is lopott.

Eközben a fogdmeg is közelebb ért hozzánk, előtte a gyerek bandukolt, de már nem lökdöste tovább. Talán nem merte előttem, vagy ő is rájött, hogy néha rossz oldalon áll? Bár én inkább az első lehetőségre gondoltam. Nincs annak annyi esze, hogy ilyenen elgondolkodjon. Csendben maradtam, mint aki gondolkozik, de csak arra vártam, hogy néhány pillanat múlva a gyerek ideérjen hozzám. Fejét lehajtva, könnyeit törölgetve lépett elém. Ismertem a gyereket és az anyját is, aki első pillanattól kezdve egyedül nevelte gyermekét. Eszem ágában sem volt büntetni a gyereket, de mégiscsak meg kellett hallgatnom tőle is, hogy mi történt.

- Igaz, hogy megloptad ezt az embert?

A gyerek csak sírt, szemét törölgette, de azért csak megpróbált válaszolni, még ha az nem is ment könnyedén.

- Igaz.

- És miért? Nem tanította meg édesanyád, hogy nem szabad ilyet tenni?

- De, igen.

- Az iskolában is hányszor elmondtam? – Szólt közbe a plébános, aki eddig csak figyelte az eseményeket.

- Nem tanulnak ezek semmiből, csak a verésből – tért magához kezdeti megszeppenéséből az uzsorás, aki, hogy nyomatékot adjon szavainak, a tettek mezejére is lépett. Szerencsére hamar kiismertem szándékát, és a sírdogáló gyereket csak arrébb húztam, hogy ne érje el az uzsorás ütése. Ezen viszont ő maga is meglepődött, mert hangos szavakkal megjegyzést fűzött beavatkozásom láttán.

- Még védi a tolvajt, milyen világban élünk?

- Majd én eldöntöm, hogy ki a tolvaj ebben a faluban. Úgy hallottam, hogy magáról is beszélnek ezt azt az emberek.  

- Ne higgye el, amit a parasztok összehordanak. Én csak segítek nekik, de most nem ezért vagyunk itt. Adjon igazságot, fizessék meg a káromat, vagy ha nem tudják kifizetni, akkor dolgozzák le nálam.

Ekkor a fiúhoz fordultam, két lépéssel arrébb húztam a fogdmegtől, hogy nyugodtan kikérdezhessem.

- Meséld el! Mi történt?

A fiú letörölgette maradék könnyeit az arcáról, beletúrt hajába, elrendezte megcibált ruháját, és nekikezdett. 

- Az úgy kezdődött, hogy édesanyám egy napon megbetegedett. Előtte is gyengülni láttam, amire mindig azt mondta, hogy: Majd holnap jobban leszek. De ezen a reggelen már nem bírt felkelni az ágyából, nagyon gyenge volt. Én elszaladtam a doktorhoz, aki nyomban el is jött hozzánk.

- Mit mondott az orvos, mi a baja édesanyádnak?

- Azt nem tudom, nekem nem mondták meg, de amikor a kapunkhoz kísértem az orvost, búcsúzásként annyit mondott, hogy: Vigyázz édesanyádra, és szeresd őt!” Teltek a napok, amikor egy délután leültem az ágya mellé, hosszan beszélgettünk mindenről, ami az eszünkbe jutott. Így telt el legalább 2 óra, édesanyámat boldognak, és majdnem egészségesnek láttam. Lassan azonban kifogytunk a vidám témákból, és azt vettem észre, hogy ismét szomorkodni kezd, bánatos, vagy inkább fájdalmas tekintettel néz rám. Ekkor jutott az eszembe valami. Elmeséltem neki, hogy néhány házzal odébb, egy ablakban, fura tüskés növényen hatalmas fehér virágokat láttam. Ezek a virágok nem amolyan hétköznapiak, mint a tulipán vagy a rózsa, hanem csodaszép tölcsér formájú, ráadásul illatjukat is érezni véltem. Ebben nem voltam annyira biztos, mert az ablak magasan volt.

- Csodálatosak lehettek azok a virágok, ha neked ennyire tetszettek – válaszolta édesanyám, és ahogy ezt kimondta, fájdalom járta át testét, arcának mosolya elhalványult, majd halkan ennyit mondott. – Szaladj kérlek a doktorért.

Én meg szaladtam, ahogy a lábam bírta. Az orvos sietve összeszedte eszközeit, és ígérte, hogy hamarosan nálunk lesz, de még egy szülő asszonyhoz kell elmennie. Én ismét rohantam, hogy mielőbb otthon lehessek édesanyámnál, de egyszer csak azt vettem észre, hogy lehullik elém a földre egy szép, fehér, tölcséres formájú virág. Meglepődve lassítottam, megálltam, felvettem a földről, és tényleg illatos volt. Felnéztem az ablakba, ahol több virág is egyszerre nyújtotta a nap felé virágszirmait. Az én kissé elhervadt virágom még így is csodaszép volt, és úgy gondoltam, hogy ezt látnia kell édesanyámnak is. Ismét futásnak eredtem, bár már csak két háznyira voltam az otthonunktól, ám valaki ekkor elgáncsolt, elestem, és a virág összetört a tenyeremben. A következő pillanatban, pedig már a fülemet tépték, és kiabáltak velem, hogy tolvaj vagyok. Kérem szépen, tessék engem hazaengedni, édesanyám otthon vár engem, szüksége van rám.

- Akkor már csak arra válaszolj, hogy igaz, amit elmondtál, nem törtél be ennek az embernek a portájára?

- Minden úgy volt, ahogy elmondtam, nem mentem be senkihez. Az utcán vettem kézbe a leesett virágot.

- Menj haza, fiam! Édesanyád már biztosan vár!

Illedelmesen elköszönt, majd futásnak eredt, üres kézzel. Csak reménykedhettem, hogy otthon minden rendben lesz. Az uzsorás éppen mondani kezdett valamit, de én nem engedtem.

- Már gyerekeket is kikezd? Meddig süllyed még? Eddig elnéztem a goromba viselkedését, de mostantól minden megváltozik. Ha csak egyszer is rosszat hallok magáról, kihívom a rendőröket. Most meg takarodjon haza a verőlegényével együtt.

- De, de mit beszél maga? Meglopnak és maga a bűnöző mellé áll? - Próbált ellenkezni az uzsorás.

- Na most fejezze be, és azonnal tűnjön a szemem elől. De mondok még valamit. Az embere azonnal hozza ide azt a növényt, amelyen még most is virítanak azok a virágok. Ha majd elvirágzik, visszakapják. Addig pedig engesztelésként a gyerek édesanyjához elviszem. Na, mozogjon, de gyorsan!

Nem kellett soká bíztatnom, elosontak, felültek a szekérre, én elköszöntem a plébánostól, hogy mielőbb tiszteletem tehessem annál az asszonynál, akit egyszer, nem is olyan nagyon régen, a szívembe zártam. Szerencsére nem kellett soká várnom az uzsorás emberét, és magam is meglepődtem, hogy kezében ott láttam egy kaktuszt, rajta vagy tíz fehér, hatalmas virággal.

- Mondja meg a gazdájának, hogy hamarosan visszakapja. – Ezzel kivettem a kezéből, és beléptem annak a háznak az udvarára, ahol születtem, és ahol életem első szakaszát leéltem. Majd fejetetőre fordult minden, eltávolodtam ettől a háztól, és jónéhány évre, még a környékéről is.

Egy ajtó csukódásának hangjára lettem figyelmes, és arra, ahogy a gyerek könnyeit törölgetve, járkál fel, és alá az udvaron. Közelebb léptem hozzá, nem kérdeztem semmit, mert láttam rajta, hogy ok nélkül nem sírna ennyire. Felnézett rám, talán csak ekkor vette észre, hogy majdnem mellette állok. 

- Nem loptam a virágot, csak felvettem a földről – zokogta.

- Tudom, emiatt ne sírj! – Válaszoltam. – Elhoztam édesanyádnak ezt a kaktuszt. Vigyük be neki, hadd lássa ezeket a csodás virágokat.    

- Nem lehet, a doktor van bent. Azt mondta, hogy menjek ki.

- Értem, akkor majd beviszem én.

Halkan nyitottam be, nem akartam megzavarni semmit. És természetesen azt sem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljünk, amiért hívatlanul, engedély nélkül lépek be oda, ahol esetleg éppen semmi keresnivalóm nem lenne. A doktor, aki régi barátom, és a múlt jó ismerője, felém nézett, és csak ennyit mondott.

- Nem tudtam rajta segíteni, nagyon sajnálom. Elmegyek, és intézkedek. Kérlek, vidd el a gyereket, ne lássa.

Megszólalni sem tudtam, csak intettem neki. Leültem ágya szélére, megfogtam még meleg kezét, és talán el sem hittem, hogy nem láthatom többé vidám arcát a boltban, amikor lopva egymásra nézhettünk, nem érezhetem illatát, amikor valahol a közelembe került, és emlékeimbe már nem csak a szép napok, hanem ez, a mai is örökre, az emlékezetembe vésődött. A kezemben tartott kaktuszt letettem az ágy mellett álló asztalra, és talán valami csodára várhattam, de hiába. A virágok illatára lettem figyelmes, majd felálltam, és lassan elindultam kifelé. Az ajtón kiérve, a gyerek reménykedő pillantásokkal rám nézett, de nem tudtam neki mást mondani, mint amit évekkel ezelőtt kellett volna:

- Gyere fiam. Hazamegyünk.       

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.